balint

ha azok az emberek akik a 2es metron megnyomjak az ajton a kinyilast indikalo matricat egy film lenne

A Kádár-korszak (1956-1989) 1. A rendszer kialakulása (1956-1961) 1956. nov. 4. – a forradalom bukása, szovjet intervenció Kádár János alakít kormányt szovjet segítséggel (Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány). 1957-61: visszatérés a pártállami irányításhoz, a diktatúra megerősítése marad az egypártrendszer, a forradalom alatt létrejött MSZMP a politikai élet meghatározója a forradalom után megtorlás – Kádár kormányát a közvélemény nem fogadja el, passzív ellenállás folyik pozícióját csak kemény fellépéssel tudja megerősíteni, az első néhány év a így a Rákosi-korszakot idézi tömeges letartóztatások, kivégzések, minden társadalmi rétegből a megtorlás miatt sokan emigrálnak, elhagyják az országot a megtorlás aktív résztvevői az új karhatalmi szervezet tagjai, a „pufajkások”, zömmel a Rákosi-féle keményvonalas diktatúra hívei, volt ÁVH-sok 1957-ben megalakul a Munkásőrség (feladata a párt és a kommunista berendezkedés védelme, a párt félkatonai szervezete) A megtorlás részeként Nagy Imrét és társait 1958. június 16-án kivégzik Ezekben az években lezajlik a mezőgazdaság teljes kollektivizálása is: 1961-re a földek majdnem 100%-a állami tulajdonba kerül, a parasztság kénytelen belépni a termelőszövetkezetekbe. Az 1960-as évek elejére a rendszer megszilárdul, mindenki kénytelen elfogadni, hogy nem lesz változás. A Kádár-kormány helyzete megerősödik, megvalósul a konszolidáció. 2. A konszolidált rendszer jellemzői A rendszer elfogadottságát több tényező határozta meg: - a 60-as évek elejére a párt hatalmának stabilizálásával a megfélemlítés csökken, a rendszer közismertté vált jelszava lesz: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”, vagyis aki elfogadja a kialakult viszonyokat, azt az állam nem háborgatja, de alapvetően nem tűrik meg az ellenzéki gondolkodást (Rákosi idején a jelszó „Aki nincs velünk, az ellenünk van” volt). A diktatúra tehát maradt, de sokat finomodott, ezért is szokás „puha diktatúrának” nevezni. A diktatúra enyhülését jelezte 1963-ban az amnesztiarendelet, amely során több ezer politikai elítélt szabadult a börtönökből. - Kádár tanult Rákosi Mátyás hibáiból, jól mutatta ezt a váltást a kollektivizálás megvalósítása is: a Rákosi-korszakhoz képest kevésbé erőszakos úton, kisebb engedményekkel hamar sikerült megvalósítani. Ami a Rákosi-korszakban negatívum volt (pl. a kötelező beszolgáltatás), az megszűnt, ráadásul a parasztság számára 2 komoly engedmény volt a háztáji gazdálkodás engedélyezése. A háztáji lényegében a parasztságnak saját használatra átengedett kis földterület volt, amelyen azt termelt, amit akart, nem az államnak, hanem saját javára, vagyis az önálló gazdálkodást részleges megmaradását jelentette. Kádár nem tartotta fenn a személyi kultuszt sem, ami a Rákosi-korszak jellemző vonása volt. Szándékosan törekedett az „egyszerű vezető” képének sugallására, beszédstílusa, modora is közelebb állt a hétköznapi emberekhez. - a rendszer alapelemévé vált az életkörülmények, életszínvonal javítása. Ez is a Rákosi-korszak tanulsága volt, hiszen a padlássöprések, az áruhiány, a jegyrendszer, beszolgáltatás mind-mind növelték akkor az elégedetlenséget, ami a forradalomhoz vezetett. Kádár időszakában leginkább a jóléti intézkedések, a biztos megélhetés stabilizálták legjobban a rendszert, ez volt a fő legitimáló ereje, elfogadásának legfőbb oka. Kiszélesítették például a szociálpolitikai ellátásokat (nyugdíj, a betegségi és anyasági segély, valamint a családi pótlék kiterjesztése és a gyermekgondozási segély (GYES) bevezetése). Ezen kívül a rendszer mindenkinek biztosított munkát, az ún. teljes foglalkoztatottság megvalósítására törekedett a szocialista ideológia jegyében (nem lehetett senki munkanélküli, szigorú törvények sújtották a munkakerülőket – akár börtön is járt érte). Megvoltak továbbá az egyéni boldogulás lehetőségei: jó példa erre a mezőgazdaságban a háztáji gazdálkodás bevezetése, ami a parasztságnak bevétel kiegészítést jelentett. Mindezért természetesen dolgozni kellett („Aki dolgozik, az boldogul.”) - több szabadságot biztosított a lakosság számára: más szocialista országokhoz képest tágabbak voltak az utazási lehetőségek, lehetett pl. nyugatra is utazni (igaz, korlátok között, pl. csak meghatározott valutakerettel, és meghatározott időközönként). Megengedőbb volt a rendszer a kultúra terén is: az Aczél György nevéhez fűződő kultúrpolitika „a három T” elvét követve „tiltott, tűrt és támogatott” kategóriába sorolta a művészeti alkotásokat és művészeket. Ennek köszönhetően olyan nyugati alkotásokat (pl. zenéket, filmeket) is megismerhetett a magyar közönség, amelyeket nem ítéltek veszélyesnek a rendszer szempontjából, és művészi értékük is volt. A jóléti intézkedéseknek, nagyobb szabadságnak köszönhetően Magyarország a legélhetőbb ország képét mutatta a szocialista táborban („a legvidámabb barakk” volt a nyugat szemében). Az 1960-as évekre megváltozott Magyarország nemzetközi helyzete is: 1962-ig Kádár rendszerét nem tekintették legálisnak, 1956-tól az ENSZ állandóan napirenden a „magyar kérdést”. A rendszer elfogadottsága miatt, illetve a hidegháborúban tapasztalható újabb enyhülési szakasz miatt az USA kezdeményezte 1962-ben az ENSZ-ben „a magyar kérdés” levételét a napirendről, ezzel a Kádár-vezetés nemzetközi szinten is elismertté válik. A nyugati kapcsolatok bővülésében nagy szerepe volt Willy Brandt „új keleti politikájának” is, amelynek köszönhetően az NSZK-val bővültek Magyarország kapcsolatai. Magyarországon nyílt lehetősége a két német állam miatt elszakított családoknak a találkozásra pl., emelkedett a német turisták száma. Kádár elfogadottságát jelezte az 1970-es években az is, hogy az USA visszaszolgáltatta Magyarországnak a Szent Koronát. 3 3. Életmód a Kádár-korszakban A Kádár-rendszert szokás a gulyáskommunizmus vagy frizsiderszocializmus fogalmával is jellemezni a jólét miatt. Az életmód a nyugati jóléti, fogyasztói társadalom jelenségeit mutatta: az élelmiszer- és áruellátás javult, a háztartási gépek (pl. hűtőgép, mosógép, televízió) elterjedtté váltak a háztartásokban, sok munkával elérhető volt a személyautó, hétvégi telek, nyaraló, rendszeres üdülés. Átalakultak a vásárlási szokások (ABC hálózat), az öltözködési szokások a nyugati mintát követték (miniszoknya, farmer, pulóver). Az életkörülmények javulását mutatta a falvakban az összkomfortos „kockaházak” divatba jövetele, a városokban a panelházak építése. 4. A rendszer árnyoldalai A nagyobb szabadság természetesen nem jelentett teljes szabadságot. A Kádárkorszakban a párttól független közösségi cselekvést, szerveződéseket nem támogatták, csak a párthoz kötődő szervezetek működhettek. A civil szerveződések hiánya hosszú távra meghatározta az emberek közösségi szellemét, ennek lett negatív következménye lett az elzárkózás, a csak saját problémákkal való törődés elterjedése a társadalomban. Megmaradt az „éberség” beidegződése is: a Belügyminisztériumban továbbra is külön csoport (a hírhedt III/III-as ügyosztály) foglakozott bizonyos személyek, csoportok állandó megfigyelésével, ügynökök, beszervezett besúgók hálózatát működtetve. Az életszínvonal emelésének politikája is következményekkel járt, emiatt elhanyagoltak egy sor, kevésbé fontosnak ítélt területet, mint például a távközlés vagy az úthálózat, oktatás, egészségügy fejlesztését; ezeken a területeken Magyarország egyre inkább lemaradt a nyugati országoktól. Magyarországon viszonylagos jólét uralkodott, viszont emögött nem állt olyan teljesítőképes gazdaság, mint a nyugati államokban. A gazdaság alapvető jellemzői ugyanis azok maradtak, mint korábban: maradt a merev, állami irányítású tervgazdálkodás, az extenzív fejlesztések (mennyiségi bővülés, új beruházások) előtérbe helyezése, az állami szabályozások rendszere (pl. kötött, hatósági árak az alapvető élelmiszerek esetében). Ezeknek megvolt a maga haszna (pl. az új beruházások új munkahelyeket teremtettek, az árakat mesterségesen alacsony szinten tartották, így könnyen megvásárolhatóak voltak pl. az alapvető élelmiszerek), de a gazdaság fejlődése az 1960-as évek végére lassulni kezdett. Az új gazdasági mechanizmus kísérlete Ezt a tendenciát figyelembe véve 1968-ban így indult útjára gazdasági szakemberek (Nyers Rezső, Fock Jenő) elgondolásai alapján az új gazdasági mechanizmus, amit nagyobb szabású gazdasági reformnak szántak. A reform lényege az extenzív fejlesztésről az áttérés lett volna az intenzív fejlesztésre (tehát a mennyiségi szemlélet helyett a minőség és hatékonyság volt a cél, az új befektetések helyett a korszerűsítés, a meglévő struktúra fejlesztése). A reform keretében alapvetően lazítottak a tervgazdálkodás szabályain, csak keretszámokat írtak elő, nem szigorú tervszámokat, és a vállalatok nagyobb önállóságot kaptak a megvalósításhoz. Az alapelv az volt, hogy a döntések ott szülessenek, ahol a termelés folyik, ezzel akarták ösztönözni a hatékonyabb termelést. A reform azonban nem érte el célját. A megvalósításba ugyanis olyan fékeket építettek bele, amelyek eleve kétségessé tették a reform sikerét. Ilyen volt pl. - a hatósági árszabályozás fenntartása, ami eleve kizárta a versenyképességet 4 - a teljes foglalkoztatottság fenntartása (maradt a felesleges alkalmazások tömege, ami a munkamorálra volt rossz hatással, illetve a bérek kifizetése a nyereségességet kérdőjelezte meg) - az állami támogatás és nyereségelvonás rendszere, amelynek keretében a nyereségesen működőktől vették el a nyereséget, hogy a rosszul működőket támogassák. Ahhoz, hogy a reform sikeres legyen, politikai és ideológiai változásra is szükség lett volna. Előrelépés ezen a téren viszont nem történt, Kádár nem kockáztatta meg, hogy jelentősebb változásokkal Magyarország Csehszlovákia sorsára jusson (1968. „prágai tavasz”), ezért 1973-ban leállították az új gazdasági mechanizmust. A gazdasági reform sikertelensége után a gazdaság lassú hanyatlása folytatódott. Az életszínvonal fenntartása viszont létkérdés volt a rendszer számára (emiatt fogadták el), így a gazdasági problémákból eredő hiányt hitelfelvételekkel próbálták orvosolni. A hitelek javarésze az életszínvonal politika szinten tartására ment el, nem a hatékony gazdálkodás megteremtésére, így az államháztartási hiány folyamatosan nőtt. Az 1980-as évekre az ország adósságcsapdába került, már a meglévő hitelek törlesztésére vettek fel újabb hiteleket. A társadalmi következmények Az életszínvonal fenntartása a lakosságtól is többletmunkát igényelt. Az egyéni boldogulást a rendszer azzal támogatta, hogy szemet hunyt a „második gazdaság” létezése fölött. „Második gazdaság” alatt a háztájiban, a kisiparban és kiskereskedelemben legálisan mellékállásban végzett munkát értették, de ide számították például a magáncélra végzett munkát („maszekolást”) is. Ennek köszönhetően a családok több bevételhez juthattak – igaz, több munka árán. Az életszínvonal emelésének és szinten tartásának árát így viszont a lakosság is megfizette: az emberek jelentős része önkizsákmányoló munkát végzett „második gazdaságban”, a főállás mellé másodállást vállalva a több és biztosabb jövedelem érdekében. A hetvenes években a magyar családok mintegy háromnegyede szerzett jövedelmet a második gazdaságból. Az önkizsákmányolás, túlhajszoltság ugyanakkor negatív társadalmi következményekkel járt. 1960 és 1980 között a felnőtt lakosság várható élettartama csökkent, különösen a középkorú férfiak halálozási arányai romlottak. Nőtt a deviáns jelenségek száma: az öngyilkosságok aránya, az alkoholisták száma folyamatosan emelkedett. Válságba került a társadalom alapegysége, a család is: nőtt a válások száma, elkezdődött az egy, maximum kétgyermekes családmodell elterjedése (több gyermek eltartása már problémás lehetett). Mindezek mellett jellemzővé vált a társadalmi különbségek növekedése. A Kádárkorszakban is létezett társadalmi elit (a káderek, vezető beosztásban lévők, akiknek szűkebb körét a nomenklatúra, a párt felső vezetése jelentette), akik mindenhez könnyebben jutottak hozzá, míg másik oldalon nőtt azon családok száma, akik jelentős többletmunkával tudták csak fenntartani a jólétet, vagy épp szegénységben éltek (pl. sokgyermekes munkáscsaládok, szakképzettség nélküliek, egyedülállók). A társadalmi egyenlőség tehát, amit a rendszer hirdetett, a valóságban nem érvényesült.

Abban az általánosan züllött erkölcsi légkörben, abban a bűntudattal átitatott önmarcangoló közérzületben, abban a depolitizált és focimeccsek nívóján szocializált süllyesztőben ahol cigány népek langy szívű sihederjei kulturharcolnak habzó szájjal és csatornázzák minden frusztrációjukat és rossz életükkel kapcsolatos szégyenüket mindenre ami szembejön és amit magyarországnak szoktak nevezni, abban a kokainista szociopaták által konstruált neokádárista feudalizmusban ami mindannyiunkat ápol s eltakar a strandolás mindezen jelenségek fellegvára. Mindennapjainkban agyunk mélyén van valamiféle gátlás, miszerint néznek bennünket kulturnépek, illene nyugati módra viselkedni de a strand karszallag felragasztása pillanataiban ezt a kulturmázat a balaton lemossa, az ösztönén kiterjed, izzadtan fetrengünk a parton a lángost zabálva és a sört vedelve. Persze szégyelljük ezt, ennek ellenére vagy éppen ennek bénító hatása alatt csináljuk. Épp elégséges jólétet nyújt ez hogy ne akarjunk érdemi változást és épp elég bűntudattal feszít minket hogy ne tudjunk tiszta lelkiismerettel tüntetni, protestálni, lázadni. Kétségkívűl őszinte, önazonos dolog azonban strandra menni, menjünk hát vissza ázsiába!

nem lattam a filmet de a horgasz a pácban magyar cím gyalázatos